Foglalkoztatás: miért dolgozik kevés magyar, és mit lehet tenni?

Ha egyetlen számmal kellene leírni a rendszerváltás utáni magyar gazdaság legmakacsabb gondját, sok közgazdász a foglalkoztatási rátát választaná. A 15–64 évesek közül 2010-ben alig több mint 55 százaléknak volt munkája, ami az Európai Unió legalacsonyabb értékei közé tartozott. Ennek következményei messze túlmutatnak a munkaerőpiacon: kevés adófizető tartja el a nyugdíjrendszert és az egészségügyet, és sok családban nő fel úgy gyerek, hogy nem látja a szüleit rendszeresen munkába indulni.

Hogyan jutottunk ide?

A rendszerváltás előtti teljes foglalkoztatás részben látszólagos volt: a vállalatok sok olyan munkahelyet is fenntartottak, amely piaci körülmények között nem lett volna életképes. Az 1990-es évek elején mintegy másfél millió munkahely szűnt meg. Az elbocsátottak jelentős része nem a munkanélküli-ellátásban maradt, hanem rokkantnyugdíjba, korengedményes nyugdíjba vagy egyszerűen a munkaerőpiacon kívülre került. A munkanélküliségi ráta így kevésbé lett magas, mint amire a válság mélysége alapján számítani lehetett, az inaktivitás viszont tartóssá vált.

A gond területileg és iskolázottság szerint is koncentrált. Az alacsony iskolai végzettségűek foglalkoztatása Magyarországon különösen gyenge, és a hátrányos helyzetű, rossz közlekedésű kistérségekben a helyi munkahelyek hiánya és az ingázás költsége együtt zárja el az utat.

A szakpolitikai eszköztár

A foglalkoztatáspolitika nem egyetlen döntés, hanem eszközök keveréke. A nemzetközi tapasztalat szerint a következők számítanak legtöbbet:

A munka adóterhei. Ha a munkáltató által fizetett teljes bérköltség és a munkavállaló nettó keresete között nagy a különbség, az alacsony termelékenységű munkák egyszerűen nem jönnek létre, vagy a szürkegazdaságba kerülnek. Az alacsony keresetűek járulékkedvezményei célzottan ezt próbálják enyhíteni.

Az ellátások és a munka viszonya. Az ellátási rendszert úgy kell kialakítani, hogy a munkavállalás minden esetben megérje. Ez nem feltétlenül az ellátások csökkentését jelenti; jelentheti azt is, hogy a munkába álláskor az ellátás fokozatosan, nem egyszerre szűnik meg.

Aktív munkaerőpiaci programok. Képzés, bértámogatás, álláskeresési tanácsadás. Hatásosságuk nagyon különböző: a kutatások szerint a jól célzott, a munkáltatók igényeihez kötött képzések és a nyílt piaci elhelyezkedést segítő bértámogatások teljesítenek jobban.

Közfoglalkoztatás. A közmunka azonnal ad jövedelmet és napi rendet, és a helyi közösségek számára is hasznos munkát végeztethet. Vitatott kérdés ugyanakkor, mennyire segíti az átlépést a versenyszférába. A nemzetközi és hazai tapasztalatok szerint ez azon múlik, összekapcsolódik-e képzéssel és a nyílt munkaerőpiac felé vezető úttal.

Oktatás és mobilitás. Hosszú távon a legerősebb eszköz az iskolarendszer, amely csökkenti a végzettség nélküli kimaradók arányát, és a lakhatási, közlekedési feltételek javítása, amelyek lehetővé teszik, hogy az emberek oda költözzenek vagy ingázzanak, ahol munka van.

A kényszer és az ösztönző

A foglalkoztatási viták gyakran két tábor között zajlanak. Az egyik a kötelezettségeket hangsúlyozza: aki ellátást kap, az tegyen is érte. A másik az ösztönzőket és a lehetőségeket: ha nincs elérhető munka, a kötelezés önmagában nem teremt munkahelyet. A tapasztalat szerint a sikeres országok mindkettőt használják, és a hangsúly a kettő arányán és sorrendjén van. A munkára való ösztönzés akkor hatékony, ha van hová belépni; a kötelezettség akkor elfogadott, ha a rendszer cserébe valódi segítséget ad.

A magyar foglalkoztatás javítása ezért nem egyetlen intézkedésen múlik, hanem azon, hogy az adó-, a szociális, az oktatási és a regionális politika egy irányba mutat-e, évtizedes távlatban is.